.....de nem az utolsó, ahogy azt a célban Kocsi Árpi mondta kézfogás és hátbaveregetés után.

Meg van, még nehéz felfogni de ezt már nem veszi el tőlem senki!

Lefutottam egy maraton!

42195 métert!

Megállás nélkül!

Visszagondolván szinte hihetetlen. Hogy voltam képes közel 4 és fél órán kersztül futni. Na jó a végét már inkább kocogásfélének mondanám, bár az utolsó néhány, de tényleg csak néhány km-en (lehet hogy nem is voltak km-ek? nekem annak tűnt!) sprinteltem 6 percben-mintha a szemem szakadt volna ki. De ne menjünk ennyire előre. Már a felkészülés is tartotgatott egy két kellemetlen de utólag visszagondolva fantasztikus kilómétert a számomra.

Szerencsére sikerült előző nap felutani Pestre a tett színhelyére Fecóval aki nem kisebb reményekkel érkezett minthogy magyar bajnok szertne lenni. Némi nemű kálvária kerekedett körülötte a nevezést illetően, de ezt már megszoktam Fecótól. A körülményeket teljesen optimálisnak éreztem persze azt leszámítva hogy 31 fok olvastotta az aszfaltot. Nagyon meglepő volt számomra, hogy egyáltatlán nem izgulok sőt túlságosan nyugodt vagyok. Hozzám képest Fecó aki szerintem legalább 50 maratonon és kitudja hány versenyen indult már jobban parázott mint én. Gondoltam esélytelenek nyugalmával el leszek. Gyors pulzusmérés lefekvés előtt 52/perc. Épp testben ép hogy élek. Ja és nem beszélve arról hogy már legalább 2-3 napja több időt töltöttem a két beűs kitérőn mint egyéb helyen. Utólag visszagondolva valószínű hogy eltrafáltam a pocim. Nem baj a házi patikából /van aki tudja hogy van ott minden bajra gyógyír/ egy kis immodium, B6 vitamin és széntabletta. Nos nem voltam szégyenlős mindenből vettem be kettőt este lefekvés előtt, reggel és verseny előtt. Nem bíztam semmit a véletlenre. Nehogy már egy kis hasmenő miatt keljen már kiállnom.

Az éjszaka teljesen kellemesen telt jó szunyáltam reggel még heverészésre is volt idő.

6-kor reggeli ami később kis is derült hogy kicsit hamar volt. Majd készülődés a helyszínre. Cipő (amennyire tudtam kimostam a koszból), nadrág feltöltve túlélő fincsiságokkal, trikó, vazelin, leukoplast. Minden egy helyre hogy ne keljen keresni. No azért megint megmértem a pulzust 60-hát nem leszek kapkodó idegbeteg ha így folytatom.

Versenyközpontba érést követően bóklásztunk egy kicsit. Közben megérkezett testi és lelki szponzorom Barbi aki jobban izgult mint én kétszer. közben összefutottam Susa barátommal aki eléggé be volt hogy is mondjam szóval ő is izgult, de nálam még mindig semmi.

Lassan elérkezett az idő 10:00. No akkor már egy kicsit kezdtem pörögni de csak arra gondoltam hogy el ne fussam. Úgy gondoltam hogy bármilyen meleg is lesz mert tudtam hogy lesz ha nem futom el és felveszek minden frissítőt akkor nem lehet gond. Teljesen nyugodta voltam! Tudtam hogy azért jöttem hogy lefussam és nincs más alternatíva.

Eldördült a startpisztoly legalábbis abból hogy megindult a tömeg arra aszociáltam, mert helleni semmit. Még egy utolsó pillantás Barbira és had szóljon a Rock and Roll. "Rutinosan" azok közé álltam akik nálam gyorsabbak, inkább ők kerülgessenek engem mint én kerülgessek másokat.

Nagyon szuper hangolat volt mindenki ismert mindenkit vagy ha nem akkor is. 6 perces km-et terveztem de tudtam hogy minél jobban benne leszünk a buliban annál fáradtabb leszek és nem biztos hogy tartani tudom, de tervnek nem volt rossz.

Mint már említettem korán reggeliztem, hát ez visza is ütött mert kb 3 km-nél éhes lettem és korgott a gyomrom. Na ná hogy majd csak a második frissítőnél tudtam ellene tenni mert addig csak víz volt. Miután megtömtem bendőmet már nem igazán volt gondom. Minden frissítőhelyen felvettem a frissítésre szánt  banánt, vizet, iso italt és a vége felé jól jött a cerbona szelet is. Hozzáteszem hogy itt is mint hosszabb futásaim során hiányzott a végén a só vagyis valami sós fincsiság.

Gyorsan teltek a kilóméterek, bár kb 18 km-nél azon vettem magam észre hogy unatkozom. Próbáltam terelni a gondolataimat. 5-10 km-ként felmértem a lehetőségeimet hogy milyen állapotban vagyok mit bírok és hogyan tovább. Gyorsítani nem akartam mert ki tudja mi lehet az utolsó kilóméteren. Szaggattam a km-et amikor eljött az a rész ahol sosem voltam még. 35km után. Próbáltam nagyon beleélni magam és ízig vérig átélni hogy milyen érzés ebbe az állapotba lenni és JÓÓÓÓ volt. Fáradt lábakkal, szúró oldallal, hányinger érzéssel a víztől de jóóóó volt. Gondoltam ha már itt vagyon akkor jó lenne elkezdeni futni is és megpróbáltam kicsit fokozni a tempót. Suhantam is egy km-t gondolván tépek vagy 5:30-ba mikor az órára néztem 6:07-et mutatott kicsit elszomorodtam de ez van akkor ennyi maradt bennem. Így maradtam ebben az iramban nehogy mászás legyen a vége.

Számoltam a hogy már csak annyi mintha ide meg arra meg ennyit meg annyit kéne menni. Jött a 38,5 km kb amikor is gondoltam innen már minden happy. Nos tévedtem egy pöttyet. Utca végén sarok szokták volt mondani, sarkon meg kanyar. Mondhatnám kinyír a kanyar, mert amikor megláttam azt a cuki kis felüljárót, hát lehet hogy a tervező le és felmenői igen emlegetve voltak de csak néhány pillanatig mert gondoltam egy merészet és nagyot nevetve felszökeltem rá. No nem mint egy sete suta, csak úgy komótosan, tatásan, de fent voltam. Visszanéztem és legyintettem "Te sem fárasztasz már engem". Az utolsó 1,5 km úgy el telt hogy már csak azon vettem magam észre hogy a hősök terén koccanok és már látom a célt. Hát akkor ha eddig nem akkor most spuri és tényleg az volt. Nem tudom honnan de úgy kapkodtam a lábaimat (legalábbis úgy éreztem mert mint visszanéztem videón nem volt az olyan spuri) mintha most kezdtem volna.

A célegyenes fenomenális volt! Mindenki örjöngve, kiabálva, tapsolva fogadta a futókat! Csodálatos élmény volt még akkor is ha volt egy pillanat amikor unatkoztam. Fantasztikus érzés hogy maratonista lettem!

Ezt tényleg nem veszi el tőlem senki!