Azaz igazság hogy nem szoktam beszámolót írni, nem az erősségem, de most annyi minden gondolat maradt a fejemben, hogy úgy gondoltam megosztom Veletek.
Először is ami a legfontosabb, hogy kb 2 éve kezdtem el futni és az első verseny ahol indultam a Bajai Kikelet félmaraton volt 2012 márciusában.
Azóta több félmaraton és maraton közötti távot lefutottam. Kezdetben a cél a teljesítés volt, de aztán hiába mondogattam én hogy „csak sikerüljön„ !
A férjem mindig azt mondta: „ ezt így nem lehet, kell egy cél! Határozd meg előre hogy mit akarsz futni! „ És én elhatároztam és a célok amiket kitűztem kezdtek bejönni. Ha az embernek (és főleg az asszonynak) van egy társa aki segíti a felkészülésben, a versenyen és érzi ,hogy ott van mögötte- előtte, várja a célban, akkor sokkal könnyebb minden.
Ez a verseny (Maratonman) nem az első maratoni versenyem tavaly már futottam egyet Siófokon, de az valahogy nem tetszett.
Valahol olvastam, hogy itt a füredi versenyen mennyire jó frissítés és hogy szép és klassz a pálya is.
Még decemberben amikor az időkapszulába megírtam,hogy az idei érvre mik a terveim egy maraton is benne volt ( a másik egy fél IM). Úgy gondoltam ez a verseny jó lesz Nekem, itt még az idő is jó lehet!
Ahogy egyre közeledett a verseny egyre jobban izgultam. Sajnos előtte két héttel volt a Bajai Kikelet félmaraton, amire lebetegedtem és nem sikerült megfutni a tervezett időmet. (ez nem jó előjel) Egy hétig szinte semmi futás, csak hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Aztán a verseny előtt már nagy távokat nem futunk – ugye? – előtte hétvégén tekertem 80km utána 18km futás és egy nap pihi után hétfőn még 16km megpróbáltam a tervezett tempóval lefutni…de egyre jobban izgultam.
Mindenki azt mondta verseny előtt már nincs hosszú futás, pihenten kell oda menni – na de ezt most be is tartottam, mert húsvét előtt minden „rendes nő” takarít, úgyhogy egész héten a munka után csak a függönymosás, vasalás, ablakpucolás – készültem a versenyre. :)
Szombaton még a kutyámmal volt egy kis bemutatónk, de tényleg pihiztem…és eljött a nagy nap! Reggel én keltem legkorábban, kaja – ami egyáltalán nem esett jól – meg a szokásos előkészületek és irány Füred…sajnos elég hosszú az út és tele volt a kocsi is úgyhogy mire odaértünk úgy kellett kihajtogatni magunkat. Rajtcsomag felvétel, irány a kocsi felöltözni és a szokásos mosdó (többször is).
( zárójelben tényleg azt még el kell, hogy mondjam, hogy volt egy álmom előtte éjjel, hogy nagyon sokat kellett várni a WC-re és nem értem oda a rajthoz, ezért már az egész mezőny elment mire én elindultam, ráadásul túl is öltöztem és a pulcsimat egy fára dobtam – szóval eléggé fel voltam már pörögve ezen. zárójel bezárva)
Ezért én már rajt előtt fél órával elkezdtem melegíteni és koncentrálni. A taktikám az volt, hogy kb egy 5:20 – 5:25 tempót kellene futni, az elején egy kicsit jobbat, mert a végére úgyis lelassulok. Az álom idő a 3:40 volt.
És elindultunk…nagyon jó hangulat volt, egyáltalán nem éreztem azt, amit eddig a versenyek elején hogy 1-2 km után kiszárad és ég a torkom, hogy alig kapok levegőt, hogy erőlködöm, hogy tartsam a kitűzött célt. A cél az az 5:20 volt és ahogy az órám néztem nem akartam elhinni hogy 4:53 és 5 közötti tempóval futok és ráadásul ilyen könnyen. Repültek a kilométerek. Az 1:45 iramfutókat leelőztem, pedig egyfolytában azt mondtam, hogy nem kell sietni, meg hogy nem ez a terv, meg hogy majd a végén ez megbosszulja magát és hogy nem kell elfutni az elejét, szóval nagyon sokat beszélgettem magammal. Ez így is ment kb 17 km-ig, ott valahol elhagytak az iramfutók, de ott is megdumcsiztam magammal hogy nem kell a félmaratoni iramot futni, de azért beértem 1:46-ra.
És itt kezdődött a verseny – ezt már tudtam. Most jön a neheze - és ezt is megbeszéltem magammal, teljesen jóban voltunk – itt még .
Olyan 25 körül aztán éreztem, hogy kezdek lassulni és próbáltam ritmust váltani, meg próbáltam kicsit lazábban futni is, de éreztem, hogy itt még egy jó kis görcs is jöhet ha nem vigyázok. Akkor már minden frissítőnél ittam valamit, de a gél nem jött be – sőt az majdnem kijött :) .
A frissítők annyira nem tetszettek, de a segítők annál jobb hangulatot teremtettek. Még soha nem éreztem egyik versenyen sem azt a mentális segítséget, amit ők adtak! Szurkoltak – de nagyon – biztattak, energiát adtak egy pacsival, minden kívánságomat lesték és a végén amikor már csak a szememmel tudtam mutatni, hogy mit kérek, azt is megértették. Szuperek voltak! Nem beszélve a sétányon álló szurkolókról: a néni aki a padon ült végig és a kis-tapsoló szerkezetével biztatott mindenkit, a fiatal lányról aki a befutó kapu előtt minden egyes alkalommal ugrált, tapsolt, kiabált, nem fogom elfelejteni Neki a biztatást – ő is kellett ahhoz hogy sikerüljön.
Aztán az utolsó frissítőnél éreztem, hogy baj lesz, kértem is magnéziumot – valószínűleg már késő volt, de úgy gondoltam ezt a 2 km-t most már „kézen állva is” kibírom. A Gergő akivel együtt vágtunk Neki a távnak - először egymást előzgettük, de a végén már előttem volt és mindig csak az Ő sárga felsőjét lestem. A célegyenesben megpróbáltam még a lehetetlent és gyorsítani akartam hogy mégis háta meglesz az az álomidő. Azt gondoltam szárnyalok, de az csak egy 5:28 tempó volt már csak. :) Persze a célvonal előtt begörcsölt mindkét vádlim és a alig bírtam bevonszolni magam a célba.
De amit akkor hallottam el sem akartam hinni…én lettem a 3. női befutó!!!! Ott várt a fiam Gergő, aki szintén teljesítette a félmaratonra kitűzött célját az 1:30 …és az én időm sem lett annyira rossz 3:42:22 és a 3. hely!!!!
Ezt nem is mertem remélni. Azok a lányok akik előttem értek be, nagyon nagyot futottak és nagyon gyorsak és velük egy képzeletbeli dobogóra felállni is nagy öröm. Gratulálok mindenkinek aki teljesítette a távot.
Az meg külön jó esett, hogy az a lány aki az első lett (Diána) odajött hozzám, gratulált Nekem (Ő-Nekem!) – én még járni sem bírtam – dumcsiztunk mintha régóta ismernénk egymást.
Fájt mindenem, lefeküdtem a fűbe, feltettem a lábam egy fára és vártam hogy jobb legyen…nagyon lassan mintha kezdett volna visszatérni belém az élet, de akkor meg nagyon fáztam. (egy tusoló nagyon jó lett volna)
Ahogy teltek az órák napok, egyre több minden villan fel a versenyből:
a Fekete Ruhás srác aki félmaratont futott és amikor előtte voltam úgy biztatott hogy utána úgy éreztem hogy még gyorsabban futok
a Sárga polós srác, akinek futós tetkója van a vádliján és megtudtam - menet közben- hogy fanatikus,
a fiúk és lányok akik szembe jöttek és egymást biztattuk egy HAJRÁVAL!
a Segítő fiú az utolsó kanyarban, aki mindent megtett hogy gyorsabbak legyünk és amit mondott még ma is megmosolyogtat: „ami a csövön kifér” – valószínű hogy ott az már futásnak sem volt nevezhető, de nagyon jól esett.
A Fiam, a Barátaim akik a versenyközpontnál biztattak és kellett is akkor a biztatásuk .
Az hiszem ez a verseny volt az ahol nagyon elfáradtam, de azt mondhatom hogy végig nagyon jól éreztem magam!
Persze lesz még verseny és biztos lesznek még hasonló élmények, de úgy érzem most volt először amikor futónak éreztem magam.
Köszönöm.