2009 július 11., Zánka, középtávú triatlon OB. Ha babonás lennék, már a leutazás is rossz előérzetet keltett egy eséssel és egy láncleakadással.

De ezen az akadályon még túlléptünk, leértünk Zánkára biciklístül, emberestül, csomagostul.

A verseny előtti órákban, vagy az azt megelőző napon sokkal kevésbé izgultam, mint ami várható lett volna, ugyanis életem első középtávú versenyének vágtam neki - ami nem kis kihívás. Talán azért sem izgultam, mert az egyedüli célom a célbaérés volt, és nem volt bennem semmiféle teljesítménykényszer, hogy mit és mennyi idő alatt szeretnék megcsinálni. Persze időket felállítottam magamban, de ezt csak azért, hogy magam is tudjam, hogy körülbelül mit várhatok magamtól és milyen hosszú szenvedésre számíthatok.

Tehát az idővel küzdöttem, az elemekkel és önmagammal. Az időjárás ismét nem volt túl kegyes, előző nap esett, őszies idő volt, a Balaton is lehűlt a verseny napjára 20,9 °C-ra. Nem volt túl sok kedvem a vízbe bemenni, főleg, hogy egyébként is fázós vagyok, és neoprén ruhám sincs. Persze aztán el kellett indulni, 2X950 métert kellett teljesíteni, volt benne egy kiszaladós rész, majd újra vissza. A 2. körön már eléggé hullámzott a Balaton, a 2. és 3. bólya között végig szembe csapkodtak a hullámok, néha az volt az érzésem, hogy most megfulladok (enyhe halálfélelem). Aztán szép lassan a 2. kör végére kezdtem kihűlni, már a vége előtt jó pár száz méterrel éreztem, hogy didergek egész testemben.

Aztán ki a vízből, irány a biciklísdepó - talán egy lépést sem futottam. Azon kívül, hogy értelme nem lett volna, nem is nagyon tudtam volna, ugyanis annyira fáztam, hogy gyakorlatilag szédelegtem, és annak örültem, hogy nem esek el. Így "hihetetlen sebességgel", ülve - fél lábon állás kivitelezhetetlen volt számomra akkor - felhúztam a futócipőmet, sisak, napszemüveg és irány a biciklís pálya (mikor megkezdtem a biciklít, az órám tanúsága szerint 61 perc telt el a versenyből).

A rendezők előző nap 92 km-et mondtak és 750 m szintet - ez már önmagában sem ígérkezett leányálomnak, de ha még hozzáadunk kb. 10 km-t (mert mások szerint biztos, hogy 100 felett volt, és nekem is igencsak hosszúnak tűnt) és néhol elég erős szembe- és oldalszelet, akkor maga a pokol (és még azt is, hogy idén nem túl sokat edzettem).

De ez is elkezdődött valahogy - a biciklín szabályszerűen remegtem, a menetszél már-már a fájdalomtűrésem határát súrolta, annyira fáztam. Ráadásul akkor még a nap is csak elég ritkán bújt elő (akkor azért imádkoztam belül, hogy bárcsak kicsúsznék a szintidőből és ezt az iszonyú szelet nem kéne elviselnem, meg azt, hogy folyamatosan fázok).

Az első kör vége felé végre kezdett felmelegedni az idő, és a testem is. Ekkor kezdtem felélénkülni, és némi erőre kapni - ekkor már a szintidőn belül maradásért tekertem, bár az 1 óra 36 perces első kör nem túl sok reménnyel kecsegtetett: volt még 1 óra 20 percem a 2. körre ahhoz, hogy a 4 órás szintidőt tartani tudjam.

Erre nem láttam sok esélyt, hogy több, mint negyed órával jobb idővel tudom teljesíteni a 2. kört, bár a lehűlés okozta következmények igencsak rongálták az amúgysem valami jó bringás teljesítményemet. De mentem - gondoltam magamban, maximum biciklízek 60 km-t és úsztam 1,9-et - de addigis felesleges gondolkozni ezen, míg oda nem érek.

Ígyhát hajtottam, beletettem azt, ami bennem volt, és reménykedtem (a 2. köridőm 1 óra 29 perc lett) - a szintidőt végül eltörölték, és engem engedtek az utolsó körre. Nagyon örültem, hogy befejezhetem (akkor még nem gondoltam egy másik dologra, ami még elintézheti a versenyzésem).

Boldogan, bár eléggé fáradtan mentem neki a 3. körnek (a 2. körön eléggé hajtottam). Itt megfogadtam magamban, hogy csak alsó - kicsi - fokozatokban tekerek, hogy picit pihenjek a félmaratonra, ami nem lesz kis erőpróba ennyi és ilyen kemény biciklízés után.

Végül a technika közbeszólt, és az egyik váltásnál, mikor emelkedőn caplattam fel, és legkisebb fokozatba váltottam, nem ment tovább a biciklí. Hátranéztem, és akkor már tudtam, hogy vége.

A hátsó váltó - ami miatt előzőleg 2X is jártam biciklíszervízben, hogy egyenesítsék ki - teljesen felcsavarodott, ahogy a váltó bedobta a láncot a küllők és a fogaskerekek közé, és a küllő bekapta és felrántotta. Fejrefordulva állt - bennem is fejrefordult minden. Bár lélekben az előző körben már felkészültem, hogy nem tudok továbbmenni, de mégis, miután a remény újra felcsillant, még kegyetlenebb volt ez a fajta befejezés.

Igazából ürességet éreztem - a fájdalmon már rég túl voltam, az úszás hidege mindent kivett belőlem, már nem tudtam úgy érezni. Sajnálatot éreztem csak - hogy mért ilyen értelmetlenül, és főleg amiatt is, hogy nem rajtam múlott - semennnyire sem.

A hibázást egyébként is nehezen viselem, de mikor más ember hibája miatt (ami nem a véletlenen múlott, hanem megelőzhető lett volna) ekkora kár keletkezik, az valahogy mindig egy kicsit feldolgozhatatlan élmény számomra.

Ilyenkor mindig csak a miért kérdés marad meg bennem, hogy miért nem tudja valaki jól elvégezni a dolgát. És erre semmi más magyarázatot nem találok, csak az emberi gyarlóságot - ami végső soron egy láncreakcióban további következményeket gerjeszt, aminek súlyos, vagy kevésbé súlyos kimenete lesz.

Ennek most egy vesztett verseny lett az eredménye, bár a következménysorozatnak nincs vége, és nem is lesz.

Az egész világot ezek a szertegyűrűződő ok és következményláncolatok tartják mozgásban, és végül a láncolatok térben is időben már-már emberi léptékkel átfoghatatlan kiterjedéseket öltenek.

A furcsa az volt, hogy mégsem haragudtam senkire, és nem is voltam dühös - egyszerűen csak űrt éreztem, és azt, hogy valamitől meg lettem fosztva. Leginkább veszteség és kifosztottság élményem volt - az az érzés hiányzott, mikor az ember eljut a szenvedés azon csúcsára, mikor a szenvedés eufóriába vált át, és minden átlényegül. Amikor a hétköznapi valóság szürkeségéből a lélek kiszakad és valami egészen más magasságokba emelkedik, hétköznapi gondjait, dolgait elfeledve, másra nem koncentrálva, csak egyetlenegy célra: végigcsinálni. A tudat ilyenkor beszűkül és egyetlenegy pontba koncentrál: semmi más nem létezik, csak a táv és a tested. Mintha az embert zsinóron húznák előre, és megszűnik minden más és minden egyéb motiváció - ekkor nem is tud mást tenni, csak előre menni.

Néha-néha a biciklín megérintett ennek a szele, főleg az utolsó körben, de még nem jött el. És később, már nem is jöhetett el - ez volt igazán, ami hihetetlen csalódást és hiányérzetet keltett bennem, és a befejezetlenség érzését.

5 óra 14 perc szenvedés után - értelmetlenül - feladni (és valójában nem én adtam fel!). Hatalmas tüske bennem, és addig nem is fog elmúlni, amíg nem teljesítem ugyanott, ugyanazt a távot.