Ironman 2013.

Hadd álljon itt Orbea Orca barátom Edzésonline-s hozzászólása bevezetőnek: „onnét álltál fel, ahonnét csak kevesen tudnak”…

Képzeletben sokszor leírtam, már tavaly is… Néhány éve kezdtem futni, aztán nem is tudom honnan jött az ötlet, hogy Ironman.   Az úszással úgy voltam, hogy mellben elúszkáltam, biciklizni mindenki tud, amúgy meg gyors nem vagyok, de kifutok a világból is… Tudtam, hogy gyorsban kéne úszni, hogy gazdaságosan tudjam folytatni, így aztán kellett valaki, aki megtanít úszni. Az Edzésonline egyik váltócsapatában futottam a KendH váltót, amikor is a tömeges fotózáson feldobtam a kérdést, nem tud-e valaki úszóedzőt?  Így aztán kaptam egy igen aranyos, önzetlen tanítót. Sőr Marcsu képes volt hajnalonként órákat ülni a kedvemért a Hős utcai uszoda rajtkövén.  Végül is nem rajta múlott, hogy nem tudok úszni J

Pityuka kerékpárszerelő, halőr és ezermester barátom összerakott egy bicajt nekem, jórészt a műhely sarkában lehullott alkatrészekből, de szegény ember vízzel főz. Közben futottam, elég sokat. Kedves kolléganőm Vajda Anita tanácsokkal látott el, hogyan is kell ezt csinálni, de nem rajta múlott, hogy tavaly Sárváron alig 91 kilométer jött össze a 12 óra alatt, meleg volt, na…

Mindeközben tavaly januárban a szülinapomra beneveztem az Ironman versenyre. Ami épp a névnapomra esett. Volna. Pontosan egy héttel a verseny előtt megemeltem egy csónakot, és megreccsent a derekam. Mint később kiderült kiszakadt gerincsérv, lebénult jobb vádli, műtét javasolt.

Hát ez nagyon fájt. A derekam, a combom, a lelkem. Ezt most nem is részletezném….

Műtét negálva. (Így mondják latinul, hogy dehogy műttetem meg) Csontkovács. Gyógytornász. Denevérpad. Úszás.

Tavasszal kezdtem el a futásokat nem üzemelő vádlival, ami lassan erősödött, de erre ráment a térdem…

Végülis 100 km úszás, majdnem 900 km futás és 2600 km bringa került a kalapba, de ezek jórésze rehab jellegű, ebből kellett gazdálkodni Nagyatádon.

Egy másik kedves kolléganőm jóvoltából a szállásra nem volt gondunk, így július 25-én a párommal és a szállásadóval, Vivivel lementünk Nagyatádra.

Mivel Vivi szülei ott laknak, így csütörtök este szalonnasütéssel fogadtak bennünket, ami jó hangulatúra sikerült, de a tésztaparti végére még odaértünk, ott is elfogyasztottuk, ami járt J.

Pénteken a várossal ismerkedtünk, majd egy kis strandolás, mely során úsztam száz métert, de a korsó sör úgy nyilatkozott, nagyon hosszú ez az ötvenes medence J, utána Matáékkal, Danilo-val ejtőztünk a meleg vízben, ahol az úszómester kidobó mellékállásban J.

Meghallgattuk az előadásokat, a megnyitót, majd korán lefeküdtem.

A korán keléssel sose volt gondom, időben, az elsők között érkeztünk a tópartra. Ebben profi vagyok J.

A beszámoló írása itt most horgászás miatt felfüggesztésre került, de nem fogtam semmit, így folytatom…

Bedepóztam, utána visszamentem megnézni, beraktam-e a napszemüveget, majd visszamentem a bringa feliratú zsákért, mert közben megtudtam, hogy azt az úszás utáni kijáratnál kell letenni, hogy kijövetel után tudjak vele az öltözőbe szaladni. Ja, szerintük.

A víz nagyon szép volt, az az egy zavaró volt, hogy alig láttam el a bójáig, pedig nem volt pára, csak jó messze tették.  A víz tiszta volt, a kavicsos meder felett apró halacskák úszkáltak a partszélben. Mivel 26-27 fokos volt a víz, nem nagyon kellett neoprén, pedig már majdnem megszerettem. Egy kis lubickolás után beszélgetés ismerősökkel, búcsú a kedvestől. A rajt előtti zene, és a magasba emelkedő léggömbök hatására többször bepárásodott a szemüvegem is.

Jó hátra helyezkedtem, az úszástudásomnak megfelelően, így amikor eldördült az ágyú, szép komótosan besétáltam a végével.  Ezután előzgettem a mellúszókat, kaptam pár rúgást is… A bójánál összesűrűsödött a tömeg, elég nehéz volt kanyarodni. Felvettem egy kényelmes ritmust és kísértem az erősebb mellúszókat, ők látnak, így nézelődnöm sem kellett előre, bár párszor elkanyarogtam ide-oda. Az első kör 45 perc lett, arra számítottam, hogy a második jobb lesz, de az összidő 1.33 lett. Kényelmesen felballagtam az öltözőbe, felhúztam a kompressziós zoknit, majd a bringás felsőt, ami a hátamra feltapadt, sehogy se bírtam lerángatni, végül egy néző segített lehúzni, így sikerült 9 perc körül depóznom.

A bringa jólesett, kellemesen indult, a pulzus 130 fölött kicsivel, így nem nyomtam neki, előttem is mindenki hússzal ment, nem is értettem.  A Nagyatádig vezető úton jártunk valami természetvédelmi területen kellemes erdei úton, szép tavak között, kis gonosz lapos emelkedőn.  Ezután a kaposvári úton, ami kiváló minőségű volt, nagyon jó volt száguldani rajta.  Hamar eltelt az első 70(?) km, általában ennyiket bringáztam edzéseken. Jó volt beérni, Icám már nagyon várt.  Felpakoltam a kaját-piát és indultam tovább. A kiskörön már kezdett meleg lenni, a frissítőpontokon mindig megálltam, a fejkendőmet bevizeztem.  A második kör is jól telt, ettem-ittam-fürödtem-tekertem és izgultam. Egyre többen álltak az út szélén kereket szerelve, vagy a szerviz-kocsit várva, nem vágytam erre a sorsra.  A harmadik kör is eltelt, semmi megzuhanás, abszolút jó erőben voltam, 131-es átlagpulzuson tekertem le a távot.  Csak annyi fájdalmam volt, hogy a bal cipőm az utolsó körben már nagyon égetett, amikor ezt vettem nem gondoltam, hogy a fekete cipő negyven fokban felmelegszik, különben is ezt volt olcsón. Már nagyon vágytam egy zuhanyra, nem érdekelt, ha telik az idő.

Épp akkor értem be, amikor a győztes befutott.  Hát ez elég durván érintett, hogy az eleje már sörözik, én meg még bringán ülök J.

A zuhanyzóban pontosan egy zuhany üzemelt, itt volt egy kis sorbanállás, de nem sokáig élvezhettem a hideg vizet, mert más is várt. Azután átöltöztem futáshoz, nagyon pozitív volt, hogy a férfi öltözőben három fiatal lány volt a segítő, bár csak a csomagok keresésében vettek részt. Sikerült a futás előtt 17 percet depózni J.

Nagyon könnyen indult a futás, legalábbis úgy éreztem, de utólag a tempó nem azt mutatta. A kilenc körös távot gondolatban 3x3 körre osztottam fel, hogy az első három után majd lazítok kicsit. Aha, kettőt lefutottam gond nélkül a harmadik már belesétálós lett. Igaz, ekkor már 37-38 fok lehetett a pályán, így folyamatosan locsoltam magam, a sapkámat vízbe mártogattam. Aztán csak sétáltam. Aztán futottam, Aztán ezeket váltogattam rendszertelenül. Ekkor érkezett Anita, és megállapította, hogy fáradt vagyok, azért alacsony a pulzusom – ekkor már 120-on mentem – de ezt tudtuk, mondta, fuss és ha nem megy lépj hosszúkat. Na mentem, és mentem.

Nagyon sokan biztattak, szurkoltak, egy csomóan szólítottak a nevemen, akikről fogalmam sincs kik lehettek.  Az utolsó három körben többször összefutottam Snecikével, olyankor még néha szó szerint futottam is. Ja és eközben a melegről sötétre váltott az idő. Még mindig mentem. Sokan beértek már, de sokan túráztak hozzám hasonlóan. Ekkor ránk engedték a 2/3 maraton versenyzőit, akik még bírtak futni, engem feldobott, de volt, aki panaszkodott, hogy a sétáját „pálya!” kiabálással zavarták meg.

Az utolsó két körön egyre többet futottam, az utolsón meg még jobban, teljesen visszatért az erőm 138-140-es pulzuson mentem be a célba. Az utolsó kilin valaki odakiabált, hogy „nagyon vigyorogsz, utolsó?” hát így is éreztem magam. A 216. kilométernél a park sötét részén intéztem el a sírást, amit a befutón szoktak az elsőn, itt éreztem meg, hogy meglesz, megvan, Ironman vagyok!

A célba délcegen, mosolyogva mentem be, egész jól sikerült a befutókép J

Amikor megkaptam a pólót és az érmet, mondta a rendező hölgy, hogy ott hátul tudom magam kipihenni, mikor azt válaszoltam, hogy de én nem vagyok fáradt, nagyon furcsán nézett rám.

Most azt tervezgetjük, hova fogunk parkolni jövőre, hogy a segítőmnek, kis feleségemnek ne kelljen 3 km-t sétálnia vízzel-jéggel tele hűtőtáskával, mint az idén.

Köszönöm a támogatást, segítséget feleségemnek, úszóedzőmnek, futóedzőmnek, bicikliszerelőmnek, szállásadónknak, és a többieknek akik így vagy úgy biztattak, támogattak, szurkoltak.

Az Út kanyarog, lefelé és fölfelé is.  Én meg csak járom az utamat… vannak még tervek…