Sokat gondolkoztam, h mivel kezdjem a beszámolómat. Indítsam a tavalyi után, mikor feladni kényszerültem, és akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, h soha többet? Indítsam a nyári felkészüléstől, amikor többnyire fáradtan, sokszor fájdalmakkal teli mentem ki? Vagy egyszerűen Athénba érkezésemtől? Végül úgy döntöttem, h az egész egy valójában, max. az előzményeket röviden foglalom össze.

Spartathlon 2014: 170-nél feladni kényszerültem sérülés miatt. Akkor úgy gondoltam, h jó darabig nem jövök vissza.  Aztán mikor megkezdtem a téli felkészülést úgy döntöttem, h nem hagyhatom annyiban. “Bosszúra, nemes bosszúra” vágytam. A részvételem nevezés szempontjából rendben volt, a sorsolás miatt nem kellett aggódnom. Az edzéseim, a versenyeim viszont nem vetítettek előre sok jót. Szenvedősek voltak, fáradt és görcsös voltam. A sérülések is sokszor megtaláltak, az önbizalmam tovaszállt. Az izomfájdalmamon sportorvos nem tudott segíteni, a vizsgálatok mindent rendben találtak. Próbálkoztam a lelki okait felkutatni, jártam kineziológusnál, nem segített.  Küzdés volt minden, a futás okozta öröm nagyon ritka volt, az endorfin csak néha-néha mutatta meg magát. Kezdtem elveszteni a hitem, a maradék önbizalmamat. Testem pihenésért kiáltott többször, én próbálkoztam egyezkedni vele. Csak még ezt, csak még most. Tartson még ki, csak Spártáig. Könyörögtem neki, megígértem h utána megkapja azt, amit kér. Nem volt könnyű megegyezni vele, valójában nem is tudtam. Az utolsó hosszúfutásomon bedobott mindent, amit csak lehetett. Az az 50 kili maga volt a kínszenvedés. Akkor azt hittem, h ez volt a csúcs, Spártán ez nem lesz. Nem volt, lett más. A fizikai felkészülés mellett a mentális felkészülés is olyan volt, amilyen.. Voltak. akikről azt hittem h a “barátaim”, azok eltűntek, akiknek régen csalódást okoztam felbukkantak és buzdítottak. Az igaziak mellettem maradtak, nemcsak a jóban, hanem a rosszban is.  Nem sorolom a többit, nem panasznapot akarok tartani és nem akarom, h az egész mentegetőzésnek tűnjön.

Spartathlon 2015:  Nem volt időtervem, egy célom volt, a szintidőn belüli beérkezés. Tudtam, tudom, h sokan jó eredményt vártak. Viszont én most csak magamnak,  magamért akartam futni. Ahogy írtam egy posztomban: “Az út legyen maga a boldogság, ne a végcél.”

A frissítésemet alaposan átgondoltam, már a kiutazás előtt gondosan összekészítettem. A megszokott Nutrend termékeken egyértelmű volt, h nem változtatok, “Büszke sasnak” (Hoka Valor) volt a feladata, h elvigyen a célig. Mivel kísérő nélkül mentem dolgaimat 20 kilométerenkénti állomásokra   küldtem előre. Ezekben a zacsikban gél, energiaszelet, amino, sótabi, savasodásgátló volt. A kijutás Igor Vojnic és Attila Jankovic segítségével valósult meg. Ágiék kedden levittek Szabadkára, h szerdán tovább indulhassunk Athénba, Nagyon hosszú volt az út, szó se róla. És fárasztó. Késő éjjel volt, h odaértünk, mivel a pihenés fontos dolog egy verseny előtt is, így gyorsan igyekeztem elaludni a zajos gyorsforgalmi út mellett levő London Hotelben. Csütörtökön a megszokott regisztráció, csomagleadás. Majd egy kis pihi, technikai értekezlet, Lőw Andris hagyományos bíztatása és nem is maradt más hátra, mint az izgatott várakozás a pénteki rajthoz. Hajnalban tapintani lehetett a feszültséget, a sok mosoly és nevetés mögött érezni lehetett az izgalmat. Magamról tudtam, h majd 20-30 kili után nyugszom meg. Nagyon figyeltem arra, h ne fussam el az elejét, a pulzusomra nagyon figyeltem, most tényleg nem hagytam h nagyon felmenjen. Inkább lassítottam, ha kellett. A frissítésre folyamatosan figyeltem, rengeteget ittam, ettem, Se az eléhezés, se a dehitratáció veszélye nem fenyegetett. Gyakorlatilag 70-ig minden rendben volt, haladtam abban az iramban, amit szerettem volna. Aztán jött előbb egy holtpont, ami jó 30 kiliig kitartott. Ami egy dolog, hiszen tudtam róla, h az csak egy átmeneti állapot, amit le kell küzdeni. De jött egy hólyag is a bal talpamra. Egy jó féltenyérnyi, amire nem számítottam. Ami röpke sportpályafutásom alatt egyszer sem fordult elő. Erre nem voltam felkészülve se rá, se az általa okozott fájdalomra. Igyekeztem kiiktatni, nem foglalkozni az általa okozott kellemetlenséggel. A holtpont elmúlt, belém költözött az élet, élveztem a futást, szinte szárnyaltam. Igyekeztem minél több szilárd ételt bevinni de egy kicsit egyhangúvá kezdett válni az asztalok kínálata. De abból kell enni, ami van. A hegy szerpentinjét szinte gyalogolva tettem meg, óvatosan bántam az erőmmel. Lefele jövet óvatosan futottam, két japán viszont úgy suhant el mellettem, mintha aszfalton futottak volna. A talpam sajna egyre jobban fájt, ha megálltam frissíteni alig tudtam elindulni, a futás egyre nehezebben esett, így csoszogásra váltottam át akaratlanul. Éreztem, h a futóstílusom megváltozott, egyre jobban terheltem meg olyan “izmokat”, amik eddig kényelmesen el voltak. Egy pillanatra átsuhant a kiállás ötlete, de hamar elzavartam ezt a gondolatot. Tudtam, h be kell darálnom, amitől féltem, h esetleg kivesznek. Végre felbukkant a spártai főút, az utolsó etap, a leghosszabb és a legfájdalmasabb. Már nemcsak a talpam fájt, fájt minden izmom. Úgy döntöttem kockáztatok, rosszabb már úgysem lehet. Az egyik ponton magyar szavakat hallottam, Simonyi Balázs csapata várta Balázst. Kiszúrtuk a hólyagot, vmennyire leragasztottuk. Nem lett jobb, de egy próbát megért. Török-Illyés Laci ért mellém, együtt folytattuk az utat. Az utat, ahol a kilométerek nagyon lassan fogytak. Úgy éreztem, h kavics került a cipőmbe, gondoltam előre “szaladok”, h kirázzam a cipőmból. Azon egy ponton volt egy doki is, gondoltam hátha kapok egy szakszerű ellátást. Bekente krémmel, betekerte kéztörlővel.. Köszi, gondoltam magamban, sokat segítettél. Gyalogoltunk, csoszogtunk, sok futómozdulatot már nemigen lehetett felfedezni a mozdulatainkban. A Shell kútnál azt az infot kaptuk, h Anita, Edit, Csaba, Balázs kb másfél, két kilire van mögöttünk. Úgy döntöttünk Lacival, h az utolsó ponton megvárjuk őket, szép lett volna egy közös hatos magyar befutó. Kb 20-25 percet várhattunk, mikor megérkezett Csabi, egyedül. Kicsit tanakodtunk majd elindultunk, így maradt egy hármas befutó. A szobornál sajnos kisebb káosz volt, futószalagon ment minden, vhol érthető, sok futó érkezett, de ettől függetlenül rangon alulinak éreztem egy kicsit. Nagy nehezen odaverekedtem magam a szobor lábához, megérintettem. Negyedszerre. Vártam azokat az érzéseket, amik jöttek három alkalommal. A felszabadultságot, az örömet, a megkönnyebülést. Ürességet éreztem és kimerültséget. Az út a fájdalmak ellenére maga volt a boldogság.. A végcél.. De ezt akartam, nem? A verseny utáni ceremóniákat nem kívántam, legszívesebben azon nyomban indultam volna haza, ahol vártak, ahová vágytam, a szeretteim közé.

Ha írtam az előzményekről, a versenyről, akkor pár szó a jövőről: Testemnek megígértem, h pihenhet. Az ígéret szép szó. Megpróbálom megtalálni az életben az arany középutat. Szeretnék színházba, moziba, koncertekre, kirándulni eljutni. A futás csodálatos dolog, olyan mint a drog, életem része, nem akarok vele leállni. De visszaveszek, meg akarom találni azt, amikor elkezdtem. H örömet okozzon, élményt. Magamnak, magamért. 2-3 verseny jövőre és a jótifuti. Ennyi. Kicsit kiszállok a mókuskerékből.

Köszönöm mindenkinek a szurkolást, a bíztatást sokat segített, sokat jelentett számomra.