Hosszas morfondírozás után én is beneveztem az idei Budapest Maratonra. Igen én IS, mivel Tódi komám, már kemény fizikai, valamint (főleg:) mentális tudatos felkészülésen volt túl, és Ő már egy jó ideje tudta, hogy mit is akar. Én meg a nevezési határidő előtt 1 órával arra jöttem rá, hogy talán már sose leszek ilyen (jó?) fizikai állapotban már az életemben. Viszonylag jól ment a Nike félmaraton, mondjuk utána való héten meg a hasam :) de túléltem, kicsit még edzegettem is egy hétig. Futottam egy 40-es helyett 32-t a gáton. Tehát ezekből az érzésekből kiindulva bevállaltam. Nem igazán éreztem az erőt (ami a Nikenál megvolt), enyhén szólva féltem az utolsó 10-12 kilitől. Persze még a tapasztalt rókák is belénkhúzták a frászt, köszi Béla és Pali :) Persze profi felkészülés híján, profi módon készültünk a versenyt megelőző nap. A szénhidrátbevitelünk 10-szerese volt a megszokottnál. A szokásos módon a Jassiknál hangoltunk egy jó kis meccs közben.
A nagy nap reggelén még kajálni se bírtam semmit, úgy tele voltam. Szuper futóidőnk lett, folyamatosan melegedett, kissé fújt a szél. A rajt előtt még párszor lehülyéztük magunkat, az Ikrekkel lebeszéltük a szurkolóhelyeket, majd nagy erőtadó kézfogások és spar-labda boxolás közepette elindultunk az ismeretlen felé. Lazábbra vettem a figurát, mint a Nike-on, kb.800-adikként rajtoltam el és gyöngébb irammal is haladtam. Megérte, mivel az első 10 kilón hihetetlen gyönyörű helyeken futottunk, nem is gondoltam, hogy ilyen szép Budapest (Anrássy út, felújított belváros, Parlament, rakpart, Budai hg.). Jó kis városnéző országimázs "kocogás" volt ez a külföldieknek is. Nem vittem magammal semmi kütyüt, még órát sem (mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nincs is:), tényleg a teljesítés volt a cél. Sajnos a rakparton figyelmes lettem az út mellett egy 36-os fetrengő kilométerjelző karóra, ami egy kicsit elgondolkodtatott…Itt találkoztam Bélával és Attilával, sokáig nem boldogítottam Őket, mentem tovább (bevallom kicsit félve, na mindegy majd utolérnek:). A budai oldalon már éreztem a szél „jótékony” hatását. Sokszor sprintre kényszerített, hogy utolérjem az előttem haladó bolyt és megpihenhessek az árnyékukban :) persze a baj ott kezdődött, hogy kilométerig tartott utolérnem őket, ha meg utolértem, akkor abban a pillanatban feloszlottak. Szóval summa-summarum nagyon sokat kivett belőlem a Budai rakpart. A féltáv idejét sem tudtam, de 27-nél – mikor Tódival szembejöttünk – már nem nagyon éreztem magam annyira fittnek. Belassultam, nagyon…legalább is úgy éreztem. De azt vettem észre, hogy ott körülöttem mindenki, ez bíztatott. A Szabadság hídra már alig bírtam felfutni, a Pesti rakpart…hát…az maga volt a pokol, itt kaptam egy törzszsurkolói buzdítást, mire sokat reagálni nem tudtam, de elgondolkodtató volt – hogy is nézhetek én ki: „álljál ki nyugodtan, úgy se bírod végig”. Ezután nem sokkal egy kissrác bicajozott az apjával – kihasználva az autómentességet – és megkérdezte tőle, hogy miért mennek ilyen lassan itt a bácsik. Papa: „tudod kisfiam ezek a futók már nem olyan jó futók” – pfff, basszus…na itt egy kicsit röhögtem, de csak egy ici-picit. Alig akartam elérni a 35-ös fordítót. Innentől minden frissítőnél megálltam, nem is kellett már semmi folyadék, de sétálva öblögettem egy fél percet :) A Parlament után már csak 5 kiló volt hátra, de nagyon soknak tűnt, mivel teljesen begörcsöltem. Nem tudom hányszor, de kábe fél-egy kilinként megálltam nyújtani. Az iram kemény 5:35 :) Tudtam, az a lényeg, hogy futó mozgást produkáljak a cél fele vezető úton, de ez is nagyon nehezen ment. A Dózsa György úti aluljáróból már alig bírtam felkapaszkodni a Hősök terére, és akkor bevillant, még van egy oda-vissza a Koós Károly sétányon. Na itt még kétszer nyújtottam, de büszke vagyok magamra, mert már az utolsó 500m-t egyhuzamban megtettem. Ebben sokat segített a szurkolótömeg és az „Utolsó 100 méter” kapu. Igen, itt gondoltam magamban: na, ezért érte meg! Hagytam magam, csak az érzések, érzelmek vittek előre (olyan dolgok amiket most nem írok le, mert nem…). Nagy élmény volt, tényleg.
Azt láttam, hogy 08, míí van, ez hogy lehetséges, de sokat nem morfondíroztam rajta, mivel az érem átvétele után jött róka koma, de aztán elkergettem :) Másfél órát agonizáltam a fűben, mert ha a görcsöktől fel is bírtam volna valahogy állni, a gyomrom nem bírta volna :) Közben rámtalált a Jassi, és szurkolt egyet, ha már a pályán nem értek utol :)
Lehet, hogy nem kellett volna így bekezdeni, de úgy éreztem – és érzem most is –, hogy a féltávig tudok menni nagyobb iramot. Nem tudtam mi van fölötte. Most már tudom, „ha nem akarsz ekkorát szenvedni, fuss 30 fölött is edzéseken és készülj föl normálisan!” – én nem akarok ekkorát szenvedni még egyszer. Közben nagyon sok fele jár az ember agya, szerintem ez egy jó önismereti tréning, és még csokit is kapsz a végén :)
Mire Tódi komám beért helyrerázkódtam, már majdnem menni is tudtam. 5 órás versenyidő után együtt „nagyonhülyéztük” le – persze komoly elismeréssel, de tényleg – a rubikkocka- és a csirke-futót, tapsoltuk meg a kb. 70 éves nénit a célban. Hihetetlen…ezeknek a dolgoknak volt üzenetértéke. Valóban lehet teljesíteni ezt az eddig számunkra is felfoghatatlannak tűnő távot, bárkinek. Akik közé most már Mi is beletartozunk. Maratonisták lettünk! (meg hülyék:)
next 42km NewYork :)