Sikeresen vizsgázott az új helyszín (a BSI szerint legalábbbis ). Sikeresen vizsgázott az őj futócipőm (az 1 hónapos felkészülése után). Sikeresen vizsgázott a sajátkészítésű edzéstervem. Sikeresen vizsgáztam én is: lefutottam megint a félmaratont. És, hosszú idő után, újra ment, nem volt az egész egy szenvedés és élveztem.

Áprilisban a Vivicittás 10 km után - ami egész szépen ment - egy vonatút alatt összedobtam magamnak egy újrabelelendülős  félmaratoni edzéstervet. Készülgettem, készülgetett a diplomamunkám is közben, lenyomtam egy 10k-t a női futógálán a dögmelegben, és, június végén sikeresen lezáróvizsgáztam. Szóval szabad lettem (egy időre, mert még visszamegyek MScre is...majd februárban ). Azóta dolgozok, és több időm van, mint...hát, nem mint valaha, de olyasmi. Kicsit ugorjunk: eljött a szeptember. Egy hetes pihenő (sulikezdés helyett nyaralás, hehehe) után jöhet a szokásos félmaraton. 4 éve nem voltam ilyen felkészült. Tudtam, hogy most az vagyok, de ennyi aligfutós év után nem mertem semmiben reménykedni. Sikerül, ahogy sikerül.

Vasárnap reggel annyira nem tetszett semmimnek az 5 óra. A nap még sehol. Olyan volt, mintha 2 perce hunytam volna le a szemem. Na de ez a jelenség se ismeretlen... Időben elindultunk kísérőmmel, időben kiértünk, közben a nap is felkelt. Még akkor pakolták csak ki a mobil wc-ket, így bent tobzódott mindenki, aminek a biztiőrök annyira nem örültek, dehát a szükség nagy úr, aminek 2x is engedtem, hogy ne a rajt előtt kelljen, de persze csak kellett, így megint kapkodva álltam be a rajtba. Árnyékban még hűvös volt, napon már nem annyira. Nem igazán a rajtra figyeltem, csak úgy elindultam, hát jó, akkor fussunk egyet. Egészen vagy 3 km-ig éreztem, hogy szar helyre álltam. Jó, a saját zónámba, de túl hátul. Mentem volna, és nem volt merre-hova, csak keringtem a többiek körül-között. Meg is fogadtam, legközelebb 1 zónával előrébb nevezek. A pulzust direkt nem néztem. Tudtam, hogy magas lesz, és csak idegeskednék miatta, úgyhogy maradt az érzésre futás. A tempót km-enként ellenőriztem. 5 percesen éppen kívül volt, kellemesen meglepődtem. Először csak úgy voltam vele, érjek be 2 órán belül, de ettől vérszemet kaptam. Nem éreztem nehéznek ezt a tempót, úgyhogy kicsit gyorsabbat vettem fel, és innentől ezt tartottam. Éppen túl a kényelmesen, de lendületesen. A frissítőpontos kiliket leszámítva sima volt 5 percesen belül futni. Gyorsan elteltek a km-ek. Csodálkozva élveztem, hogy ez megy. Elszoktam ettől az érzéstől, de kedves, rég látott ismerősként üdvözöltem. Felhőtlen kék volt az ég, csupasz, izzadt bőrömet hűtötte az árnyékos szél, fülemben ordított a jó zene[azért még figyeltem mindenfelé, hallottam a külvilágot is], én meg csak raktam a lábaimat egymás után fáradhatatlanul. Tökéletes volt. És tényleg, minden 1000 méter olyan gyorsan elment, hogy igazából gondolkozni se volt idő. A fotókról szerintem lemaradtam, jó szokásom szerint, engem nem szeret a kamera. Amennyit zsémbelődtem a verseny előtt a hajnali kezdés és az új, rakpartos útvonal miatt, annyira nem is vettem észre közben, sőt, még talán hozzátett ez is valamennyit. A 17. km jelzőt valahogy elmulasztottam, így csak néztem, hogy mivan, mikor elmentem a 18. mellett. 18, akkor már csak 3 van. Megint egy árnyalatot gyorsítottam. Aztán Szabadság-híd, és megint. 20 km. Itt van az Egyetem is. Ez a szeretet-gyűlölet érzés is motivált: akkor is lefutom. Megcsinálom, nem is akárhogy. Ahogy az egyetemet is befejeztem(legalábbis a BSc-t). Érdekes, hogy nálam ez a 2 dolog hogy gátolja és mégis hogy segíti egymást: alig tudtam futni, míg egyetemista voltam(se idő, se energia, se életkedv hozzá), mégis, olyan kitartóvá nevelt, amilyen sosem voltam még. Vagy azért tudtam elvégezni a képzést, mert a futástól eleve kitartó voltam? Hmm. Mindegy, így megint belehúztam. Viszont nem 1, hanem 1.1 km maradt még, egy örökkévalóság a különbség... Így a vége, az utolsó 5-600 m már kicsit fájt, kicsit küszködős volt. Utolsó 100 m. "Mosolyogj!" Na hagyjál már. Ennyi év után már tudom, hogy ilyenkor olyan mindegy, hogy mosolygok-e, ígyis-úgyis olyan fejem van utána a képen, mint aki épp megpusztul, még ha nem is így van. Megint összejött: sprinteltem a végén, úgy, hogy már azt hittem, úgyse fogok bírni. Cél, jöhet az elmaradhatatlan kézfelemelős ujjongás. Enélkül nem félmaraton a félmaraton. Aztán nagy levegő. Vége. Botorkáltam, na, végre van hely odébbmászni, van idő fellélegezni, van idő magamhoz térni az éremig is, a csomagig is. Meg se néztem az időm se egészen addig, míg a kísérőmmel nem találkoztam. 1:43:38. Nyakbaborulás, aztán szünet nélküli csacsogás az elmúlt 21.1 km-ről, mintha csak egy 5 perces szeánsz lett volna.
Sikerült. Visszatértem. A jóleső, a nem vánszorgós félmaratonhoz. Az élvezhető futáshoz. Verseny előtt megfordult a fejemben a 30 km újbóli teljesítése. Kitaláltam, ha jól megy, nem túl szenvedős a félmaraton, akkor megyek. Hát, nagyon úgy néz ki, október 7-én 30000 métert futok...

Ui.: még a félmaraton előtt vagy ey hónappal beneveztem külön a mérnök félmaratoni bajnokságra is. Most eszembe jutott, hogy ez is volt, megnéztem az eredménylistát. Nahát, 1. vagyok a női mérnökök közt! Ezt se gondoltam volna...