Hóban, jégen, láncokon lógva Csontváry nyomában

pen | 2010-02-08  | 2 hozzászólás

• cimkék:
• Nagy-Tarpataki-völgy, 
• túra, 
• Szlovákia, 
• téli 

Tweet

Egy Csontváry festmény nyomába indultunk. Pontosabban Vancsó Zoli fotóművész barátunk látott gyermekkorában egy képet, amitől aztán nem tudott szabadulni. Azóta vágyott arra, hogy megnézze, milyen eredetiben a Nagy-Tarpataki-völgy.

De mire úgy alakult, hogy eljuthatott volna ide, 2009. október 23-a lett, s leesett  a hó. Zoli barátunk ránézett a képre, s mivel ő úgy látta: ez nem téli tájat ábrázol: úgy döntött inkább itthon marad.

Minket viszont néhány tíz centiméter friss hó nem tántorított el az utazástól.  Ótátrafüredig hamar elröpül az idő, még akkor is, ha Szlovákiában illik betartani minden sebességkorlátozást, különben súlyos eurokat perkálhat le az ember. Ótátrafüredig még mindig siralmas látványt nyújt a Tátra.  Évtizedekig tarthat még, amíg a  2004-es pusztítás nyomai kezdenek eltűnni. Akkor az orkánszerű szél irgalmatlan pusztítást végzett, s a hegység lábainál lévő erdőket a földdel tette egyenlővé. Jobb tehát a felvonót használni, mint a siralmas látványt nyújtó erdőben felcaplatni a Tarajkára, a Hrebienok(1285m) nevű állomásig. A jegy 5 euro oda-vissza. Innen a zöld jelzésen indultunk a híres Tarpataki vízesések és fenyvesek között.

A víz gömbölyű kövek  forgatásával fantasztikus medencéket vájt ki, Júlia (-Nedeczky, tagja annak a hegymászócsapatnak, amelynek nőtagjai először másztak fel 8000 méter feletti csúcsra, s egyébként klarinétművész, a Vodku zenekar oszlopos tagja), azt mondta: simán megfürdik bennük bármikor.

Hamarosan a Zamkovsky menedékházhoz értünk (1475m), ahol végre újra a remek szlovák chata-k(ejtsd: nem csaták, hanem haták) remek sörét és leveseit vehettük magunkhoz. Itt találkoztunk egy magyar csapattal, akik szintén a mi úticélunkat: a Vöröstorony-hágót nézték ki maguknak. De ők már lefelé jöttek, s közölték velünk, hogy a hágó járhatatlan a hó miatt.  Innen a hóban mentünk tovább: a Közép-orom, a Katalin-torony és a Nagytemplom sziklaképződményei mellett szépen ránk is sötétedett.  Fejlámpa mégse kellett, világított a  Hold. A Téry Ház (2015m) már mesziről látszott, igaz, nagyon messziről. Jó kis kaptató még a házig. Az út ráadásul kicsit jeges is volt. Fentről láthattuk volna az öt szepesi tavat rejtő katlant, a Koszorút, a Vöröstorony hágót, a markazit-tornyot, a Jégvölgyi csúcsot, a Hó csúcsot és a Zöld -tavi csúcsot. De sajnos nem láttuk. 

 Mire a házba értünk szerintem Miro, a ház vezetője azt hitte nem is jövünk, mert meglehetősen mogorva volt, és azonnal közölte, hogy az a mi bajunk, hogy nyolc helyett csak öten vagyunk, mert fizetnünk nyolc főért kell. (Igaz, hogy írtam neki, hogy hárman lemondták, de azt mondta nem kapta meg. Becsületére legyen mondva, végül csak hat személyért fizettünk.) Azért enni kaptunk, inni kaptunk, s végsősoron nekünk más nem hiányzott. A forró almalé és a slivovica jót tett velünk, s egyelőre nem arra koncentráltunk, mi vár ránk holnap. A házban volt még öt magyar srác, akik a bőrbakancsaikat waxolgatták, s óvatosan kérdezgették: merre akarunk menni holnap. A Vöröstorony -hágóba-mondtuk. Természetesen. Miro csak húzogatta a vállát, amikor tanácsot kértünk tőle. Azt mondta: Ő át tud menni a hágóban ilyen időben is. Nem tudtam pontosan, hogy csak a válasz elől akar kitérni, vagy engem akar minősíteni.

Hamarosan öt szlovák is érkezett, később kiderült , hogy Kristof és "brotherjei", akik farmerben és Martens-bakancsukban nem épp tapasztalt hegyi vándornak néztek ki. Kivéve Kristofot.

Hamarosan elvonultunk hatszemélyes (három emeletes ágyból álló) kicsiny hálótermünkbe. Én és Gábor (Németh Gábor) hálózsákban, a többiek a ház pokrócaiban kerestek menedéket a hideg elől. Misi ennek ellenére egész éjjel vacogott és reggel egy liter pálinkával sem lehetett volna rábírni arra, hogy folytassa az utat  velünk. Misi és Monix lementek. Misi közölte, hogy a Grand Hotelig meg se áll, de aztán Budapetig nem állt meg. Mi a szakadó esőben, - ami később hóra váltott,- elindultunk a Vöröstorony-hágóba. A szlovák "brothereket" előre engedtük, had a tapossák a nyomot. Aztán sokáig nem taposták, mert a riadt tekintetű tesókat, valószínűleg megszánta Kristóf, és visszafordultak. Mi elszántan másztunk a szakadó hóesésben, amíg elértük a hágóba vezető láncos utat.

Kicsit csúszott ugyan a szikla, de a láncok nem mindenhol voltak hó alatt. Ahol nagyon kellettek, ott lehetett őket használni. Volt egy kép necces lépés, ahol csak nagyon óvatosan, s jégcsákánnyal illett menni. A kezem lefagyott a sziklán való kapaszkodásban.  Muszáj vol többször megállnom, annyira fájt. Júlia és Gábor hősök, vagy nem emberek:), mert nekik nem fázott a kezük.

Órák alatt értünk át a hágón, de a másik oldalon a Nagy-Tarpataki-völgyben már tisztult az idő. Egyre jobb volt a hangulatunk is, néhány ovomaltinos csoki és sportszelet után már a Rablóház sziluettjét is ki lehetett venni. A hágóból egy-másfél méter mély hóban másztunk le, néhol teljesen eltűntem egy-egy lépésben.

A völgy gyönyörű,  a tavak befagyva: meseszép volt a táj. A Rablóházban  ropogott a kandallóban a tűz, a vizes bakancsot ledobtuk, a nedves kabátot kiterítettük a kandalló elé. Itt is kipróbáltuk a sört, a rumos teát, a leveseket és a rántott sajtot.. így ebben a sorrendben.

Júlia nem bírt magával és sötétedés előtt kitalálta, hogy megmászat velünk egy dombot. A sötétben baktattam tehát  a "dombra", ahol út nem volt, viszont a kövek, amiken mentünk vagy görögtek, vagy csúsztak.

A házban ágyneműben aludtunk(!),ami, aki kicsit ismeri a hütték, chaták világát , tudja: nagyon nagy szó. A reggeli is pazar volt, bár a török kávéjuk felejthető. A Lengyel-nyeregbe indultunk, ami átvezet a Sziléziai völgybe. Az idő pompás volt, hétágra sütött a nap. A hó jó volt, azaz kemény. S mivel a nyeregbe elég meredek hólejtő vezet fel, ez nem mellékes. Legalább huszan tartottak még rajtunk kívül a nyeregbe, szlovákok nagyrészt.

Felértünk, megvártuk, amíg Júlia itt is megmászott egy kisebb csúcsot, aztán visszaereszkedtünk. Mi a Nagy-Tarpataki-völgyön át akartunk lemenni az autóhoz, mert az gyönyörű. Tényleg: a Tátrában  sehol nincs ennyi tó (huszonkettő) és vízesés együtt. Üzenem Zolinak: mi nem találtuk Csontváry képét, de már értjük, hogy miért erről a tájról festette...a mi képeink itt

Ajánlott térkép: The High Tatras 1:25000, BB Kart, kapható az ótátrafüredi turistaboltban, ára: 4,38 euro.


A fenti beszámolót a szerző engedélyével utánközöltük. Eredetiben itt olvasható.

 

Szerző: Molnár Anikó
Forrás: http://salamandra.blog.hu