Edzésleírás

Aztán újra eljött az ősz... de most már nem a vénasszonyok nyara, hanem elkezdődött a durvulás. Ma reggelre már majdnem fagyott, és délután a melóból hazafelé is éreztem, hogy ez már hosszúnadrágos futóidő. Előkerültek hát az átmeneti cuccok, és velük az áprilisban a szekrény mélyére temetett emlékek: a didergés a parkolóban, a váltócucc cipelése, a bármennyire is nincs kedvem, át kell öltözni a végén, meg a többi. A nosztalgia jegyében ezúttal már úgy döntöttem, hogy nem futok fel a Kolosyról, mert akkor eleve izzadtan érkeznék, ami ácsorgáshoz nem jó, hanem ismét a nagy kékkel vitettem fel magam. Tényleg didergős volt már az este. Sokat szerencsére nem kellett várni, hamar kiderült, hogy Zozón kívül nem leszünk többen, így csakhamar nekiindultunk. Egyikünk se invesztált sok energiát az útvonal kitalálásába, így mentünk egy Kálváriát. De rég esett ilyen jól a dolog: tempósan, de nem túl gyorsan mentünk, nem ácsorogtunk, és közben jót beszélgettünk. Az Újlaki-hegyen pár pillanatra megálltunk élvezni a nappal utolsó viszfényeit az ég alján, lenyűgözően gyönyörű látvány volt, és fájdalmas emlékeztető arra, mennyit veszít az ember, ha hagyja, hogy a félelem vezesse, és behúzódik a kis odvába. Szó szerint a távlatok tűnnek el ilyenkor. A következő állomás a Kálvária volt, újabb pár pillanatnyi nézelődés, itt már teljes a sötétség. A csillagos égbolt gyönyörű. De azért magamon is észrevettem, hogy az elmúlt napok nem múltak el nyomtalanul: én is nyugtalanul tekingettem a bokrok felé minden zörrenésre, és amikor valami állat futott el (több ilyen is volt) bizony a torkomban éreztem a szívemet. De azt hiszem, ez a ma esti égbolt látomás mégis megadta a választ arra, hogy ép, egészséges lelkű ember csak egyféleképpen reagálhat: nem hagyja, hogy a félelem lenyomja és vezesse. A helyes út nem arra van. Hiába, a terepfutás nagyszerű dolog.

http://connect.garmin.com/activity/385182016