Edzésleírás

Nike pick-up game 1:3

Dobott pontok: 2

 

A Nike Kosárlabdabajnokság óta nem játszottam a campuson, csak a Dunckerssel. Annak meg már több, mint egy hónapja vége. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy ez itt más szint: gyorsabb, keményebb. Nincs ezzel gond, sőt. Attól lehet fejlődni, ha komolyabbak az ellenfelek, nincs lityi-lötyi. Az előző napi események miatt tele voltam feszültséggel, és úgy éreztem a kosárlabdával ezt most jobban le tudom vezetni, mint futással, ezért mindenképpen csatlakozni akartam (habár hivatalosan már nem mehettem volna a Nike pályára). Az előjelek mondjuk nem voltak túl bíztatóak, 2 napja nem aludtam, és több, mint 24 órája egy falatot sem ettem, így az energiaszintem meglehetősen alacsonyan állt, ráadásul mivel néhány perc késéssel érkeztem, már melegíteni sem maradt időm, de a bennem felgyülemlett indulat kitörni készült.

 

Az első menetben Mattet fogtam, és kellett néhány támadás, míg felvettem a ritmust, de szerencsére nem tudta kihasználni. Utána viszont meglehetősen hatékonyan védekeztem végig a meccseket. Bár pontot nem dobtam (amikor melegítés nélkül állok be nem nagyon vállalkozom, hiszen nem vagyok "bedobva") viszont jó védekezéssel és rengeteg asziszttal győzelemre segítettem a csapatot, egy papíron erősebb ellenféllel szemben. Mindezt eladott labda nélkül. Olyan erőt éreztem a lábaimban, hogy tudtam, bármilyen gyors játékost meg tudnék állítani. Fantasztikusan magabiztos érzés, de leginkább csak az adrenalin dolgozott bennem, de energia nélkül nem bírtam ezt a tempót sokáig.

 

A második menetben, bemelegedve már elkezdtem bátrabban támadni, meg is lett az eredménye. Rasheed-ot fogtam, akit nagyon nehéz megállítani, de most még őt is sikerült. A másik oldalon viszont ő fogott engem, és mivel nem akartam újabb összetűzést vele mint múltkor, inkább nem mentem bele 1:1 elleni fightolásba, hanem lepasszoltam a labdát, ha meleg volt a helyzet. Mondjuk az ominózus könyökös óta már ő sem védekezik rajtam olyan vehemensen. A meccs felénél aztán cserét kértem. Egyrészt kezdtem fáradni, másrészt sokan voltunk, és úgy éreztem, mivel én már csupán vendég vagyok és elvileg nem is vehetnék részt az edzésen, inkább átadom a helyem. Addig oldalt erősítettem. Egál eredménynél álltam ki, de sajnos végül kikaptunk. Rajtam nem múlt. Így viszont másfél menetet ültem végig, jól lemerevedtem, nem nagyon volt kedvem újra felálni és játszani.

 

Ekkor sokan el is mentek, így újraosztották a csapatokat, de valami nagyon elkefélt módon. A 4 legjobb játékos plusz egy magas került az egyik csapatba, 3 futógéppel, nálunk egyedül én voltam gyors, és még magas emberünk sem volt. Én meg már alig álltam a lábamon. Yurit fogtam, aki már az első támadásnál megetetett egy brutál cross-overrel. Ezt még talán frissen is beszoptam volna. Mondjuk ez volt kb. az egyetlen pont amit dobott ellenem, de a kizárásával szinte végig gondjaim voltak, nagyon fizikális játékos, amit amúgy szeretek, de már jártányi erőm sem volt, megtartani, taszigálni, főleg hogy még most is egyedül én értem vissza védekezni, a többiek sétálgattak. Emiatt viszont támadni nem volt már energiám, csak szédelegtem a pályán. Nem mintha bármilyen különbséget jelentett volna, ha igyekszem helyzetbe kerülni, mert a csapatom olyan önzően játszott, hogy akinél a labda volt, az passz nélkül rádobta (magas ember nélkül meg nem volt lepattanó sem). Ez még nem lett volna tragédia, ha védekezünk, de 6 triplát kaptunk 3 különböző embertől, zéró volt a védekezés. Az utolsó kosarakat az egyik csapattársam már konkrétan engedte, hogy minél hamarabb vége legyen a menetnek, és kezdjünk egy újat.

 

Ám a következő szinte ugyanígy folytatódott. Bár az elején még próbáltunk partiban maradni, és a feléig sikerült is, de ez szinte csoda (meg az ellenfél flegmázása) mert tényleg sokkal jobbak voltak. A végére jutott még egy kis vita, mikor az ellenfél centere keresztülgázolt rajtam, de mivel nem volt kedvem megsérülni, nem estem hanyatt, hanem inkább behátráltam, erre ő faultot hívott. Mondtam, hogy ha ez fault akkor max támadó, de persze ezt soha nem ismerné el. Nem akartam szabálymagyarázatot tartani neki, mert fölösleges, nem is azért pattogtam, hogy miénk legyen a labda, mert kb. mindegy volt már, csak hogy osszam egy kicsit. A következő támadásnál meg simán kivettem a kezéből a labdát, mire ő megint faultot hívott. Gúnyos mosollyal adtam vissza neki, legyen boldog 18:10-nél, de szerintem neki volt ciki, hogy egy 30 kilóval könnyebb játékos elveszi tőle a bogyót, és még nekiáll sírni... Még a biztos vereség sem vette volna el a kedvem a játéktól, a társaim hozzáállása viszont igen. Továbbra is az önző támadás, nulla védekezés volt a stratégiájuk. Ehhez minek kellek a pályára? Már annyira le voltam lassulva, hogy a végén én is csúnyán eladtam egy labdát, de itt már nem osztott, nem szorzott, egyértelmű zakó lett.

 

A fentiek ellenére nagyon örülök, hogy mégis lejöttem játszani, az utolsó pillanatban majdnem meggondoltam magam. Egyrészt jól esett, hogy szinte mindenkinek akadt egy kedves, bíztató szava hozzám, és hogy továbbra is várnak a csapatba. Másrészt maximálisan kihajtottam magam, ami ebben a lelkiállapotban nagyon jót tett. Arról nem beszélve, hogy a nagyobb tempó felpörgetett, mert a Dunckersnél néha belelustulok a gyenge színvonalba. Na meg persze az önbizalmamnak sem tett rosszat, hogy ilyen jól ment (egy darabig) a játék. A dobások egyáltalán nem ültek (mondjuk összesen kettőt vállaltam) de ez nem meglepő, hiszen 2-3 hete nem edzettem rendesen és nem is melegítettem. Mivel a feszültségem ezzel a siralmas végjátékkal nem múlt el teljesen, maradtam még erősíteni, amíg már tényleg minden végső energiát ki nem préseltem magamból. Ez talán nem volt a legjobb ötlet a holnapi meccs előtt, de így legalább az is tartogat majd kihívásokat.