Edzésleírás

Egy elhúzódó meeting miatt máshogy alakult az estém, mint terveztem. Hiába szerettem volna már korán odamenni ugrókötelezni, esetleg kondizni egy kicsit, épp hogy beestem kezdésre. A decemberi sérüléshullám miatti pangás és az ünnepek miatt valószínű már mindenkinek nagyon hiányzott a játék, mert rég nem látott létszámban jelentünk meg, ami bizakodásra adhatott volna okot. Mikor elindultam arra gondoltam, ha túl kevesen leszünk, átbattyogok a konditerembe, hogy ne menjen kárba az este. Na ezt buktam, pedig lehet jobb lett volna... : ( Némi fáziskéséssel mostanra jelentek meg a X-fit hatásai. A karomat felemelni alig tudtam, és a combom úgy be volt állva, hogy sétálni is alig bírtam, nem hogy futni... Még a büntetőtávolsággal is szenvedtem, hárompontossal (főleg ezzel az újjal) eleve nem is próbálkoztam, csak frusztráltam volna magam.

Elkezdtük a játékot. Elég bénán lettek elosztva a csapatok, soha nem kerültem még a "fehérekhez" így várható volt, hogy nem túl sikeres folytatás elé nézünk. És megnyertem már az év első edzésén villámgyors szokásos ellenfelemet, akivel általában vitába keveredem a játékhoz való különböző hozzáállásunk miatt (ő streetballos). De elhatároztam, hogy folytatom a szezon elején elkezdett kosaras "jellemfejlődésemet", kevesebb duma, és zéró nyafogás. Na meg nem engedem felidegesíteni magam.

Az első támadásból rögtön lefordulós tempót dobtam az emberemről, ez megadta az alaphangulatot. Rögtön felhúzta magát. Még merev lábakkal egyszer még el tudott menni mellettem, de több lehetősége nem volt. Pedig próbálkozott becsülettel. Kaptam is 3 támadóhibát zsinórban, de egyszer sem kértem el a labdát, pedig még a szám is felszakadt az egyiknél. Gondolom a könyöke volt a ludas. De amikor másik "tanult" csapattársam a nyakamba ugrott szabálytalanul, majd még ő kezdett anyázni, na akkor elgurult a gyógyszerem. Az első meccset ennek ellenére valahogy még behúztuk, az utolsó támadásban okosan, figurát játszva. A dobás is elég jól ment már bemelegedve, szórtam is rendesen, ahhoz képest, mennyire nem ment a melegítésnél. Bár kaptam néhány sapkát, de mindegyik után javítottam, és volt néhány eladott labdám is, de mellette ziccerpasszokkal tömtem a többieket, bár ezek jó része sajnos kimaradt (hiába, első edzés). Vicces volt, hogy mivel a lábaim lassabban vittek a szokásosnál, így sokkal okosabban játszottam, mint amikor teljes sebességgel rohangálok. Talán kombinálni kéne a kettőt... Védekezésünk sajnos nulla volt. Nem rajtm múlt, mindenki 5 perc alatt kifulladt, így a második kört már elveszítettük, de ez még belefért. Sajnos a késve érkezőket elképzelés nélkül osztották be a csapatokba, így a gyenge gárda csak még gyengébb lett. Egy használhatatlan emberrel (vagy ne adj isten mindkét oldalon 1-1 ilyennel) még el lehet játszani, főleg ha kevesen vagyunk és rákényszerülünk. De hogy mindkét gyenge láncszem a mi csapatunkba került, és sokszor ketten együtt a pályán, na ezt már nem bírta el a csapat. Nulla volt a védekezés, néhányan csak sétálgattak. Emiatt a harmadik derbit nyerő állásból elbuktuk, a negyedikben pedig simán lealáztak. Pedig nem voltak jobbak, csak futottak, ennyi. Az összes helyzetük könnyű, üres ziccer volt, azt pedig nem nagy művészet kosárra váltani. A gond csak az, hogy meccsen meg olyan társasággal találják szemben magukat akik védekeznek, és akkor gond van, mert akkor már nem megy minden ilyan könnyen... Én pedig hiába hajtottam ki a belem, ha mindig volt 2 szabad embere az ellenfélnek, aki minden ellenállás nélkül dobott kosarat. Ráadásul a piócám elkezdett cséphadarni, amit utálok, különösen edzésen, így amikor rám mászott, lendült a könyököm. Szerencsére nem talált, különben egész biztosan verekedés lett volna a vége, de egyre idegesebb lettem. Különösen a csapattársaimra. Ha jobb az ellenfél az előtt meghajolok, de gyűlölöm, ha valaki nem hajt. Egyre többet szóltam be a többieknek, előjött a régi énem. Főleg, amikor a negyedik meccsen gyakorlatilag átgázoltak rajtunk. Elment a kedvem az élettől is, végül már én sem futottam vissza, azt mondtam, ezért nem hajtok. Aztán rájöttem, hogy ezzel így nem segítek, ráadásul milyen alapon dumálok, ha én is ugyanazt teszem. Inkább beleadok mindent. Mozgósítottam a tartalékokat, vetődtem, védekeztem, tonnaszám szedtem a lepattanókat, és a legvégén ismét tudatosan figurát játszva szépítettünk. Ebben mondjuk benne volt, hogy a 3 nyert játék után az ellenfél egyre flegmábban kezdett játszani, de a győzelmet nem kell magyarázni. Még egy utolsó játékra kihívtuk őket, amivel egyenlíthettünk volna. 3-0-ra el is húztunk, így bizakodni kezdtem. Még nem éreztem magam fáradtnak, de a rövid dobások azt mutatták, hogy mégis az vagyok. Már nem ment a játék, hiába igyekeztem. Ráadásul mindenki elkezdett önzősködni és bénázni (gondolom ők is fáradtak) mert egyértelmű helyzetek is sorra kimaradtak, így egy 8-0-ás rohammal már az ellenfél volt egy lépésre a győzelemtől. Két szerencsés dobással és néhány jó védekezéssel még egyenlítettünk, de ekkor ahogyan az egész edzés alatt végig, egy sima üres ziccerrel nyert az ellenfél összesítésben így 2-4 lett a vége.

Olyan ideges voltam, hogy fél órát dobnom kellett, hogy lehiggadjak. Másfél hónap kihagyás után a teljesítménnyel amit nyújtottam még elégedett is lehettem volna, hiszen jól védekeztem, végre aktív voltam támadásban, mentem a pattanókért, a csapatom pontjainak jó részét én dobtam, hajtottam, mindezt relatív kevés hibával, és közben még nagyrészt higgadt is tudtam maradni a szabálytalanságok ellenére is, sokkal keményebben nyomtam, mint az elmúlt években, nem mondtam be nyomi faultokat, nem vitáztam, sőt még én adtam vissza inkább többször a labdát kétes szituációknál stb. Ha legalább az egyik szoros meccset mi nyerjük meg, egálnál még a csapatom lelketlen játéka is bocsánatos lett volna. De azt nem tudtam megemészteni, hogy az ellenfél sportszerűtlen megmozdulásait elviselve és rájuk hagyva a hülyeséget, nem lett a miénk az erkölcsi győzelem, amivel megmutathattuk volna, hogy mindegy milyen eszközöket használnak, mi vagyunk a jobbak. Így csak a bosszantó kárörvendő képük maradt és ez tette tönkre az edzés élvezetét. Pedig jó lett volna megmutatni nekik, de ez egyedül nem megy, legalábbis attól a szinttől sajnos még messze vagyok. Mindenesetre motivál a dolog, mutatja, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm, és legközelebb majd én alázok.

A fél óra dobás sem segített megnyugodni, különösen mert az is nagyon rosszul ment. Már minden kimaradt. A felsőtestem szinte meg volt kövülve, így rendre rövideket dobáltam és szenvedtem, löktem a labdát. Nem sok értelme rosszat gyakorolni, így abbahagytam, és inkább megcsináltam a napi erősítést, ugrókötelezést és lábazást.

Tulajdonképpen az jellemezte ezt az edzést, ami az egész évet. Sajnos ez csapatjáték, tehát kevés az, ha egy valaki akar, vagy egy valakinek megy. A saját játékom tulajdonképpen bíztató volt. Persze sokat kell még edzeni, javulni stb. De elsőre és ilyen hulla fáradtan ez több volt, mint amire számítottam, ha kimegy a merevség az izmaimból, szerintem nem lesz gond...max annyi, hogy sajnos akkor is ebben a csapatban fogok játszani... Csak engem zavar hogy folyton kikapunk? Hogy sokan látványosan leszarják az egészet és nem hajlandók hajtani? Egyre inkább érik bennem, hogy ha semmi nem változik, ez lesz az utolsó idényem itt, mert ezt így nem élvezem. Minden egyes edzésen csak felhúzom magam, úgy érzem én ennél többre vagyok képes. De mivel év végéig maradnom kell, addig is minél többet kell edzenem, minél többet fejlődnöm, és itt kihozni magamból a legjobbat, hogy legalább az én lelkiismeretem tiszta legyen, és több hasznomat vegyék akár itt, akár máshol... 

Ami a jó hír, hogy teljesen friss voltam az edzés után, nem olyan hulla, mint tegnap. Egy tavalyról áttett meccset viszont most pénteken pótolunk, így a heti edzéstervemet kicsit át kell variálni. Remélem megoldható lesz, hogy ne maradjon ki semmi : )